sound by Jbgmusic

Cikkek, esszék

30 éve tudom, hogy bizonyos dolgokat nagyon jó lenne megváltoztatni magamban és látok is olyan embereket, akiknek ez sikerül. Lefogynak, meggazdagodnak, olyan álláshoz jutnak, amiről álmodtak, de nekem eddig miért nem sikerült? És neked miért? Vagy miért nem?

Nem az irigység okán kezdtem el őrlődni, bár sokáig sanyarogtam a sértettségben: sors, élet, a szomszéd néni, bármi felé, amire ráfoghatom, hogy nekem miért nem sikerül az, amire vágyok? 

Tegnap megnéztem a Pszichoszingli c filmet. És bár volt némi előkészítés az ügyben, azért villámként csapott belém a „megvilágosodás”: édes jó istenem! Hát ez az oka! A főcsajszi atombunkó, akkora nulla élettel, hogy az ember szíve szerint kikapcsolná a filmet, mert ezt még látni is fáj. Amikor a nullából végre kilép, akkor sem a pozitív pólus felé billen a mérleg. Élet és morálszínvonala tendálni kezd az abszolút nulla felé. Megfagy körülötte a levegő. Mindenkit lenéz, mindenkivel paraszt, és bárkire mosolyog, akitől akar valamit, bárkit megszerez, akit akar. Nos ő úgy dönt visszamegy a mocsárba, ahonnan penészvirágként kiemelkedett és lezüllött életéből mennyországot varázsol azzal, hogy visszaszerzi gimnáziumi szerelmét. Aprócska üröm az örömben, hogy az illető úr meglehetősen házas, és újszülött gyermeke is a képben van.

Hősnőnket el nem tántoríthatja ilyen apróság, mint moralitás, nem riad vissza a gondolattól, hogy szétkapja mások életét, lévén elképzelni sem tudja, hogy a másik boldog lehet, ha nem mellette él. Ezt most jóindulatúan ne nevezzük önzőségnek, mert ahhoz azért legalább némi agy kellene a csaj koponyájába, tehát inkább a teljes elbutulás és vakság állapotából induljunk ki.

A cikk folytatódik a hirdetés után...

A csajszi meg is érkezik a kisvárosba, ahonnan a története elindult, ahol hite szerint az ég világon mindenki csodálja sikeres életét és másra sem vágyik csak arra, hogy vele helyet cseréljen. Ennek némiképp ellentmond rögtön az első találkozás egy kövér és csúnya fiúval a középiskolából, aki azóta szépen megnőtt. De vajon miért jár mankóval? - nos a válasz kézenfekvő. A suli néhány bátor lovagja, akik mind hősnőnk kegyeiért vetélkedtek anno, szépen összeverték ezt a fiút egy vasdoronggal, de úgy, hogy mindkét lába pozdorja lett és, mivel a hercegek meg voltak róla győződve hogy a fiú homoszexuális, és jogos felháborodásukban átvették Justitia istennő szerepét, még a hímtagját is összetörték a vassal úgy hogy azóta sem jött rendbe és a férfi emiatt nem tudott még pisilni sem rendesen, nemhogy szexuális kapcsolatot kialakítani.

A férfi már nem haragszik, leülnek piálni, és a csaj kikotyogja, miért jött valójában: hogy visszalopja rég vágyott szerelmét. A nyomorék, ám nem hülye pasi, próbálja a csajt jobb belátásra téríteni, felvilágosítani arról, hogy amire készül, az nem igazán morális. A lány azonban fejébe vette, hogy megmenti boldogtalan ex pasiját e szörnyű helyzet (a házasság és a gyerek) karmaiból, így nekilát a terv kivitelezésének. Az átpiált és átdepressziózott éjjelek nyomát néhány órás sminkeléssel pedikűrrel manikűrrel elfedve szépen kiöltözve, sérót bevágva, elindul hódítani. A férfi örül régi szerelmének, de ő már nagyon megváltozott. Szereti a feleségét és a gyermekét. Először fel sem fogja, miért van ott a csaj, de mindenki szánakozik a lányon, még a férfi jelenlegi felesége is, ezért meghívják ide oda. Bulizni, a kicsi névavató ünnepségére. A lány mást sem csinál, mint elképesztően undorító tempóban és hihetetlen arroganciával nyomul a pasira, akár annak felesége szeme láttára is. Mivel mindenki sajnálja szegényt, nem küldik el. Ő ebből mit sem észlel. Azt hiszi még mindig ő az iskola irigyelt szépsége. Az idő azonban elszaladt és a kamaszokból felnőtté érett emberek már átlátnak rajta. Csak ő nem lát át semmin. Ezért is nem változott semmit soha.

És itt jön a slussz poén és ezért nem változunk mi sem. A filmek többségében a végén katartikus körülmények közt a főhős megbánja, szánja összes bűneit és csukladozó bocsánatkésrések közepette elmegy, hogy új életet kezdjen. Tán még meg is találja élete párját, még a vége felírat előtt. Ilyenkor nagyon örülünk és MEGNYUGSZUNK: lám neki is sikerült! Nekem is sikerülhet! És aztán nyugodtan tovább szürcsöljük a kólát, növesztjük a seggünket, maradunk a szar melóban, a lehetetlen kapcsolatokban. Ám ebben a filmben nem ez történik. A csak elképesztő módon porrá aláztatik a baba névadóján saját hülyesége által, és amikor ez végre felébreszti és elkezdene változtatni az életén, akkor összefut a városka egyetlen olyan tagjával, aki még felnőttként is azt hiszi, hogy a csaj élete egy sikerorgia és pompa, fényűzés meg boldogságszéria. Ezt el is mondja neki, ami új erőt és lendületet ad a csajnak, felkerekedik és visszamegy a nagyvárosba tovább élni förtelmesen és tébolyítóan üres életét.

Egyetlen ember csodálata akkora svungot ad neki, hogy képes újra belevetni magát a pokolba, csak azt higgyék jól van, szép és sikeres. Feledi a másik 100 embert a buliról, ahol egy emberként közölték vele az igazságot, ami elindította őt afelé, hogy változni akarjon.

Hogy jövünk itt mi a képbe? Elárulom. Bár csak ritkán adódik alkalom rá, hogy ennyire látványosan alantasak legyünk (mi többnyire csöndesen és lassan végezzük el életünk sötét oldalát) de azért előfordul, hogy piszkosul megszégyenülünk, ha máshogy nem, hát magunk előtt. Ez olyan fájdalmas, hogy semmi más nem jár a fejünkben ilyenkor, mint az, hogy hogyan foltozhatnánk be a sebünket. Sebeinket. Amikor rájövünk, hogy a gyógyulás útja menthetetlenül az, hogy szembenézünk az igazsággal és keresztül megyünk saját poklainkon, akkor úgy döntünk, inkább besminkeljük a sebet és a helyére fehér gyönyörű bőrt varázsolunk: más szóval maszkot rántunk. Ha akad egyetlen ember a környéken, aki megünnepli jól sikerült álcánkat, akkor tutira elhisszük neki, hogy nincs is alatta seb. Mert ezt akarjuk hinni.

Ilyen sebek alatt éljük le az életünket. Ott vagyunk mi legbelül, szomorúan, magányosan, rajta a flaszter, az álca, a maszk, ahogy tetszik, és azon kívül a világ, aki semmi mással nem érintkezhet belőlünk, mint ezzel a maszkkal.

Ezért nem változunk. Ahhoz, hogy bármiben is megváltozhassunk, le kell szaggatni magunkról a maszkokat, amelyek bele vannak ragadva szinte beégtek a sebbe, eggyé válva a bőrünkkel. Letépésük már nem csak a sebig hatol, hanem egyenesen a húsunkig a csontjainkig. Ez pedig pokoli fájdalommal jár. Csak az fog változni ilyen körülmények között, aki nem veszi be a maszlagot arról, hogy mindenki őt nézi, rajta csámcsog, aki tudatosítja, hogy gyógyulás márpedig létezik és minden pletyka három napig tart. Az fog tudni változni, új életet kapni, aki képes megbocsájtani önmagának és másoknak. Aki tudja, hogy a szeretet nem olyan virág, ami hazugságokban nyiladozik, aki tudja, hogy ez kemény munka lesz, és csak akkor fog sikerülni, ha legalább olyan kitartóan akarunk belőle kilábalni, mint amilyen kitartóan bizonygattuk addig a hazugságot magunknak. És amilyen kitartóan kerestük a jeleit a világban annak, hogy a létezésünk nem kamu.

A sikeres emberek nagyon sokat tesznek azért, hogy sikeresek legyenek. Ritkán van idejük arra, hogy órákat töltsenek a számítógépes játékok, a kártyaasztal mellett, vagy az italpultnál. És a szemtelenség netovábbja, hogy még élvezik is, amit csinálnak. Itt az idő, hogy te is megtaláld azt, ami téged boldogabbá tud tenni, mint az a maszk, amit hordasz. És legyen az bármi, többé ne add fel. Sikertelenségek mindig fognak jönni. Eddigi életed sem mellőzte a kudarcot, mégsem adtad fel a hülyeséget. A változatosság kedvéért, most kitartó lehetsz a jóban.

 

Ez a weboldal sütiket (cookie-kat) használ a jobb felhasználói élmény érdekében. Az oldal használatával elfogadod a sütik használatával kapcsolatos irányelveket.

(Az EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 2016/679 RENDELETE szerint)