Hogy legyél sikeres akkor is, amikor nem megy, ha az egész világ összeesküdött ellened, és ha kényszerpályán vagy?
Boldog és sikeres. Ez a két szó tart bűvöletben minket és gyakran nem is sejtjük, mennyire csak rajtunk műlik mindez.
A Carter edző című film tanáróriása olyan gyermekeket edz kosárlabdára, akik gyakorlatilag a gettóból jönnek és nagy esélyük van rá, hogy vagy leölik őket, mire hármat számolnak, vagy börtönben végzik. Mi ehhez képest egy kis családi perpatvar, vagy egy szar állás?
Carter edző nem az a rövidlátó típus, aki megnyer néhány meccset a srácokkal, aztán fel is út le is úr. Bár csak négy hónapra érkezett az iskolába, ez alatt az idő alatt a teljes kosárcsapat jövőjét megváltoztatja. Kikkel van dolga? Velünk. Veled és velem. Meg a szomszéd csajjal vagy sráccal, aki füvet szív és semmi más nem izgatja, mint az a néhány másodperc, amit kedve szerint tölthet el. Az akkori fiúknál a ez a verekedés és a fű volt, ma a mobil és a a számítógép és a fű az örömforrás. Édes mindegy egyébként, hogy mivel csapod agyon az agysejtjeidet, az eredmény ugyanaz. Végül újra és újra üresen ücsörögsz valahol egyedül, távol minden illúziótól és látszatbaráttól.
Milyen sokféle módon óvjuk magunkat a kudarctól, a fájdalmaktól, a csalódástól a cserbenhagyottságtól! Te hogyan óvod magad? Dühös leszel, érvelni kezdesz, bezárkózol, szomorkodsz, kilépsz a kapcsolatból, vagy másként? Mindegy milyen módját választod a védekezésnek, sajnos egyik sem vezet oda, hogy végül mégis jól érezd magad.
Carter edző csapatának minden tagja dühös és lázadó. Szemtelen és agresszív. Micsoda elképesztő szeretet van ebben az emberben, hogy képes keresztüllátni ezen a sűrű bánatfüggönyön, ezeken az elgennyedt lelki sebeken és meglátni ezekben a kezdő bűnözőkben az ártatlan és jövőre éhes fiatalt. Azt az embert, akit már önmaguk sem igen látnak.
Az első és legfontosabb kérdés ami felmerül, és amivel egyből be is zártuk magunkat, az az, hogy miért történik velünk mindaz, ami? Miért nem születtünk selyempárnák közé, és ha oda születtünk, miért nem szeretnek minket a szüleink, és ha szeretnek, miért így, miért nem máshogy, és miért bántott minket a férjünk, az apánk, a szomszéd bácsi vagy az a Télapónak beöltözött tag a Plázában? Ezt a kérdést mindenki hajtogatta már, akit elhagytak, becsaptak, megaláztak, megvertek, meggyaláztak vagy más egyéb módon bántalmaztak.
De ahhoz, hogy a mókuskerékből képesek legyünk kiszállni, fel kell ismernünk, hogy ez a kérdés csak akkor visz valahová, ha nem azért hajtogatjuk, mert kívülről várjuk a megoldást. Hogy valaki majd megmondja nekünk, mit jelent mindez vagy a bántalmazóban felkél a lelkiismeret és elszégyelli magát, vagy egyszerűen csak kétségbeesésünkben ismételgetjük: Miért, miért, miért? Ha komolyan vesszük ezt a kérdést, és elhisszük, hogy erre valóban létezik válasz, akkor kezünkbe vehetjük mind a sorsunkat, mint a megtapasztalásainkat. Erre általában kétféle választ szoktak adni: az egyik, hogy az egészhez semmi közünk, ezt a dolgot nem mi irányítjuk és el lehet tűrni, amit a sors-gép véletlen metódusban kiköp. A másik, hogy te hívtad magadra az adott történést azzal, ahogyan gondolkodtál. Azzal, ahogyan éreztél és azzal, amiket tettél. Hogy ha nem is ebben az életben tetted, mondtad, gondoltad, akkor az előzőben.
Ha még nem tapasztaltad meg, hogy a gondolataid, szavaid és tetteid mindegyike a sorsodat formálja, akkor ez a néhány mondat akár teljesen elrugaszkodott agyrémnek is tetszhet. Ez esetben válaszd az első választ és akkor megnyugodva tovább sajnálhatod magad, ráadásul nem is kell tovább olvasnod ezt a cikket. De ha volt már olyan megélésed, hogy teszem azt egy sikeres vizsga, vagy fellépés után szinte tapadt rád az ellenkező nem, ami amúgy esetleg nem annyira fordul elő, akkor tudod, miről beszélek. Ha érezted már a taps elképesztő energiáját a bőrödön, vagy egy sikeres projekt befejezését, vagy egy üzlet megszerzését, akkor tudod, micsoda ereje van az öröm és a hála érzésének. Akkor már tudod, hogy annak, ami kívül történik vajmi kevés köze kellene, hogy legyen ahhoz, amit belül érzünk. Viszont annak, amit belül érzünk, nagyon sok köze van ahhoz, ami kívül történik. Érdekes hatásmechanizmus nem? Más szóval: nem azért tapadnak rád a fiúk vagy lányok, mert sikeres volt a fellépés, hanem attól, amit érzel! Ez itt a lényeg!
A gond abban van, hogy igazából teljesen a külső történések határozzák meg, hogy mit gondolunk és mit érzünk. És amíg ez így van, addig maradunk, amik eddig voltunk: kiszolgáltatott áldozatok. Áldozatai a külső történéseknek.
Ezt a törvényszerűséget azért esik oly igen nehezünkre belátni, mert ha megtesszük, akkor nem csak a lehetőségét kapjuk vissza annak, hogy irányítsuk a sorsunkat, hanem egyben felelősséget is vállalunk érte. És ez az, ami sokunknak annyira nehéz, hogy szívünk szerint még az életünkről is lemondanánk, csak a felelősség ne minket terheljen.
Én nem vagyok hibás a szar állásomért, a rossz anyagi helyzetemért, a katasztrofális párkapcsolatomért, az egész elcseszett életemért. Az nem lehet. Az lehetetlen. Ekkora fájdalmat ki bír elviselni? Egyszerűen áldozat vagyok. Az élet, a sors, vagy valaki más áldozatai vagyunk. Azokat az embereket nevezzük sikeresnek, akik ezt a félelmet leküzdik, és elkezdik irányítani a sorsukat.
Nem állítom, hogy mindenki a mennyei paradicsomban dekkol, aki ezt a törvényszerűséget felismerte. Sokan vannak, akik felvállalták ugyan a felelősséget, de nem mindenért, csak azért, ami jól megy, ami kényelmes, ami könnyű. Sokan nem hosszútávban gondolkodnak. És nem ismerték fel, hogy mindez szeretet nélkül fabatkát sem fog érni. Ilyenkor kezdenek hullani a milliók egy olyan ember kezébe, aki a kártyaasztal mellett dekkolva issza el az utolsó agysejtjeit is. Mi pedig furcsán nézünk és nem értjük, miért hal meg Whitney Houston, vagy miért lesz öngyilkos Robin Williams, hiszen hitünk szerint mindenük megvolt, ami egy tökéletes élethez kellhet. Hát mégsem. Aki boldog, az nem hal bele sem a drogtúladagolásba, és véletlenül sem lesz öngyilkos.
Carter edző durva harcot indít a kicsinyesség, a rövidlátás, a kényelem és a szokások ellen. Nem kevesebbet állít, mint hogy csak rajtunk múlik, hogy megharcolunk e magunkért, hogy kilábalunk e a mocsárból és hogy a győzelmet győzelemnek látjuk-e és a kudarcot felismerjük-e, illetve tanulunk e belőle.
Ha nem ilyen gondolatokkal neveltek minket, ha leszidtak vagy megvertek, megfélemlítettek, amikor hibáztunk, akkor nagyon komoly munkánkba kell kezdenünk.
Ez a munka végre olyan meló, amit magunkért végzünk, amit a jövőnkét végzünk. Ez a munka belül zajlik. Megtérülése teljesen biztos, és az is, hogy megéri! A szokásaink, a rossz gondolataink, a félelmeink ellen harcolunk. Olyan szobatársak ellen, akikkel szívünk szerint rég nem élnénk együtt. Hogy olyan életet éljünk, ami után nem a drogot vagy az öngyilkosságot, hanem a békés elszenderülést választanánk. Hogy szabadok legyünk és nem szabadosak. Azért, hogy élvezzük az életünket és ne élvezkedjünk. Azért, hogy bekapcsolódjunk és ne kikapcsolódjunk. Azért, hogy elkezdődhessen az életünk.
A következő cikkben bemutatok egy hölgyet, aki erről tanított 40 éven keresztül.
